Az internetjárulék kérdése magával hozott egy rakat fontos alapkérdést, köztük a kultúráét és az értékét. De a kultúra és az érték nem az, aminek Harsányi László tartja: kulturális értéke mindennek van.

Nem lehet eleget ismételni, hogy kultúra annyi van, ahány kutató. A hatvanas években egy kulturális antropológus 150-nél hagyta abba a definíciók összeszámolását, azóta pedig még divatosabbá vált újradefiniálni, úgyhogy el lehet képzelni, mennyinél tarthatunk. Van azonban néhány közös eleme a számtalan meghatározásnak, amit érdemes összefoglalni:

1. a kultúra tanult
2. a kutúra kollektív, az egyén viselkedésének olyan szintje, amely nincs teljesen az ellenőrzése alatt.
3. a kultúra elvont: nem azonos a tárgyakkal és a gyakorlatokkal, amikben megnyilvánul.
4. ennek ellenére állandóan változásban is van.
   

Például a napi háromszori étkezés kultúra: nem mi találtuk ki, hanem tanultuk; szinte mindenkire jellemző, aki errefele él, de akkor se lehetne nem létezőnek tekinteni, ha történetesen már senki se háromszor enne naponta; nem azonos sem a konkrét étellel, amit eszünk, se az evéssel stb.
Ezért nincs kulturális érték. Kétféle étkezési szokás közül semmilyen alapon nem lehet értékesebbnek nevezni egyiket vagy a másikat.
Ha ezzel nincs tisztában valaki, aki mondjuk villanyszerelésből él, érthető. Ha viszont a kultúrából élők számára újdonság, elég szégyen. Márpedig Harsányi vagy nem tudja, vagy rosszabb esetben tudja, de úgy tesz, mintha nem tudná: titkolózik.
Ugyanis a másik kifejezés, az érték sem jelent semmi magasztosat, csak felcserélhetőséget. Egy kiló kenyér felcserélhető két fél kiló kenyérre vagy kb. kétszáz forintra vagy egy euróra vagy egy írható CD-re stb. Ez az értéke. Továbbá az érték, mint az is közismert, majdnem olyan megragadhatatlan, mint a kultúra maga: nincs abszolút érték, minden annyit ér, amire az adott helyzetben elcserélhető.
Azaz az állami „kulturális” „értékek” támogatása éppen az ellenkezőjét teszi, mint amit állít a szavaival: értéktelen nem kulturális javak termelését támogatja. Bármit mondjon az NKA, annak, amit csinál, se az értékekhez, se a kultúrához nincs semmi köze. Az NKA bizonyos kulturális normákat próbál mesterségesen életben tartani, ami nyilván nem magától értetődő, különösen akkor nem, ha sunyin csinálja. 
Tiszta vizet kellene először is önteni a pohárba: el kell ismerni, hogy bizonyos művészeti megnyilvánulások valószínűleg (ezt senki se ellenőrizte még) kihalnának, ha kizárólag a piacon szeretnének érvényesülni. Nem tudjuk pontosan, hogy mit veszítenénk vele, de szeretnénk hinni, hogy sokat. Lehet sorolni a példákat van Goghtól József Attiláig (és tovább), akik nem piacképes terméket állítottak elő, mégis az európai vagy a magyar közgondolkodás integráns részévé váltak, fontos társadalmi-filozófiai kérdéseket vetettek fel stb.
Ez a magasművészet hasonlít a természettudományos alapkutatásra, amelyet egyetlen cég se támogat, hiszen nem konkrét terméket vagy technológiát állít elő, hanem látszólag teljesen irreleváns kérdésekre válaszol. De alapkutatás nélkül nem lenne egyetlen hasznos piaci találmány se. A nyelvészet vagy az irodalomelmélet borzasztóan feleslegesnek tűnő kérdései viszont később mégiscsak értéket tudnak termelni, gondoljunk a helyesírásellenőrzőkre vagy a keresőkre, amelyek nem lennének meg efféle alapkutatások nélkül (de nem is tudnák megfizetni). Ha egy alapkutatás nem „játszadozott” volna azzal, hogy lehet-e zenét egyáltalán tömöríteni, az Apple soha nem csinált volna iPod-ot.
A magaskultúra ugyanígy közvetett haszonnal jár: ilyen pl. a turizmus, ami nemcsak olcsó szuveníreket, hanem operát és más nagy értékűnek tekintett kulturális jószágot is fogyaszt, és az utóbbit persze jóval magasabb áron. Magasművészet nélkül például nincs turizmus: a látványosságok nagy része funkcionálisan tekintve felesleges, mint az Eiffel-torony vagy a Szabadság-szobor. De legalább ilyen fontos, hogy a jog nem tud igazságot szolgáltatni, a művészet viszont sokszor képes rá, például a diktátorokról és a diktatúrákról szóló filmek vagy regények. A Gulagról először egy regényírótól hallhattunk olyan tényeket, amiket egy tárgyaláson elő se lehetett volna venni. 
Tehát számtalan érv volna, amivel meg lehetne győzni a kétkedőket, de az, hogy „kulturális érték”, nem tartozik közéjük. És bár volna logika abban, hogy a közvetlen nyereséget lefölöző termékektől vesszük el a múlt és jövő alapkutatására és művészetére a pénzt (maguktól nem adnák, ugyanis csak a közvetlen költségeket kalkulálják bele az árba), az internet nem egyetlen kulturális termék, hanem csatorna, amin például a támogatott értékek is közvetíthetők. Ha nem lehet kizárólag a vicces videóktól beszedni a járulékot, akkor igazságtalanság az egész csatornát megadóztatni. Ezzel az erővel a beszédet is megadóztathatnák, hiszen ott is számtalan tartalom kering, nemcsak versek.
Szerintem ezért nem lehet egyetérteni az adóval, és nem azért, mert visszaveti az internethasználatot (az ugyanis nem igaz), vagy mert nincs szükség a magasművészetre, vagy mert nem szeretünk adót fizetni.