Sokszor hallani olyan optimista jóslatokat, mint Barabási Albert-Lászlóét (az Indexen egy interjúban), aki szerint a hálózatkutatás elhozta a kánaánt: „az egész emberi viselkedést meg tudjuk érteni”. Én óvatos volnék: az alábbiakban megvizsgálóm, hogy tényleg megoldja-e minden társadalomtudmányi problémánkat a hálózatkutatás. Nehéz menet lesz.
Barabási már híres könyvében (Behálózva, 2003) is holista alapon jósolta meg a hálózatkutatás eljövendő sikereit. Érve történeti volt (ami szokatlan egyébként egy matematikustól): a 17. század a mechanikát tartotta a tudományok modelljének, és egészen a huszadik századig el is hittük, hogy egy-egy nagy egész megérthető a részei megértésével, ahogy az óra a fogaskerekei segítségével. Barabási szerint a mechanikus világkép mára összeomlott: a nagy egészek nem mindig magyarázhatók meg a részeik összegeként. Hiába tudjuk, hogy milyen alkatrészekből áll az agy, alig tudunk valamit a működéséről. Ahogy az előbbi nem az agysejtek összege, a társadalom sem csupasz egyének halmaza: egymillió véletlenszerűen kiválasztott emberi egyed még nem válik társadalommá.
A holizmus valójában metafizika: elsősorban az „élet” (keletkezésének) magyarázatakor szokott előkerülni, mondván, hogy az nem lehet véletlenszerű (ahogy a holisták ellenfelei, a redukcionisták tartották) és nem is magyarázható meg fizikai és kémiai fogalmakkal. Ha valakinek nem gyanús önmagában a metafizika (amely mindig olyan modellekkel dolgozik, amelyeknek a szervező elvére nem hat vissza a modell), van egy másik érvem is arra, hogy a hálózatkutatás nem értheti meg az embert. A klasszikus mechanika olyan kényszerítő erejű világkép volt, amiből a kor egyetlen embere se léphetett ki: Foucault episztemének nevezte. Az egyéni tapasztalás olyan korlátjáról van szó, amely nem velünk született, de nem is érzéki: egy kollektív, társadalmi rácsozatról, amelyen csak bizonyos szögben eshet be a napfény (metaforikusan szólva természetesen). A tudás nem odaát van, de nincs is idebent. A klasszikus kor tudósa ezért nem láthatta másként az „életet”, mint egy részeire bontható rendszert, amely megérthető, ha elemeit rendszerezzük és egymás mellé tesszük.
Ha pedig nekünk is van episzteménk, nem láthatjuk meg magát az embert, legfeljebb máshogy. De úgy tűnik, erre is kell még várni egy ideig. Ha tényleg „az embert” akarjuk megismerni, akkor mégcsak az episztemé se változott, lévén az ember fogalma éppúgy a 17. század episztemológiai kényszereinek hatására született, ahogy az élet is. Vagyis arra a kérdésre, hogy holisztikusan, például hálózati csomópontként tényleg megismerhetjük-e végre az embert, az a szabatos válasz, hogy igen, de azzal nem lépünk egy tapodtat se előbbre, mint azok, akik órának nézték.
Ha ezt nevezik önbeteljesítő jóslatnak, akkor könnyű olyat csinálni.
