Egy újabb hálózattudományi kutatás azt találta, hogy a csoport erősebb az egyénnél. A bal- és jobboldali kritika által használt nyáj vagy csorda helyett megérkezett az új metafora: a madárraj (és a hangyaboly). Aki le tudott szokni a dohányzásról, nem magának, hanem az ismerőseinek köszönheti.
Két kutató azt vizsgálta, miért szoknak le az emberek a dohányzásról, és arra a meglepő eredményre jutottak, hogy általában teljes ismeretségi csoportok szoknak le egyidejűleg. Aki egyedül akar, kudarcra van ítélve. Így aztán a leszokók számának növekedésével egyidejűleg a maradék dohányos fokozatosan a társadalom perifériára kerül és elszigetelődik, ami viszont csökkenti az esélyét annak, hogy valaha is leszokjon. Ugyanez a helyzet egyébként a túlsúllyal is.
A kutatók szerint ez arra utal, hogy az emberi cselekvés rajszerű csoportokban történik, ahogy a madaraknál az irányváltás, amit nem lehet egy vezető és a vezetettek viszonyára egyszerűsíteni, csak kollektív döntésnek tekinthető.
A konklúzió: nem szabad stigmatizálni a túlsúlyt, mert azzal a túlsúlyosokat periferizálják. A dohányzás elleni kampány a kutatók szerint jó példa arra, hogy hogyan okoz újabb problémákat egy társadalmi probléma megoldása.
Csak azért foglaltam össze a tanulmányt, mert ugyanez a helyzet az eBefogadással is: a kívülmaradók fokozatosan elszigetelődnek és még nehezebben elérhető csoportokba tömörülnek, mint korábban. Az, hogy nálunk a társadalom nagyobb része kivülálló, elég egyértelmű üzenet a magyar társadalom állapotáról és a politikáról. Paradox módon az eBefogadásért folytatott küzdelemnek az eBefogadás ellen kell küzdenie, azaz a fentről ránkerőltetett „értékek” és a hozzá társuló stigmatizáció ellen.
A kutatásról a Washingtonpost számolt be.
