A tagállamok kormányai nem támogatnák az egységes Uniós szabályozó hatóságot. Naná, a politika mindig a saját érdek képviseletét jelenti: szó se lehet róla, hogy a nemzeti vízfejek felszámolják a saját munkahelyüket.
Mindenki tudja, hogy a roaming-díj humbug. Csak azért, mert átlépünk egy felettébb virtuális vonalat, még nem fog többe kerülni a mobiltelefonálás, különösen akkor nem, ha a saját szolgáltatónk éppen saját anya- vagy testvérvállalata hálózatát használja. Mondjuk a magyar T a németét.
A roaming tavaly kierőltetett európai csökkentése kapcsán vetette fel először Viviane Reding Távközlési Biztos (uniós miniszter), hogy az Unió egységesítésében és egyesítésében elől járhatna a telekommunikációs piac azzal, ha egyetlen szuperhatóság foglalkozna a tagállamok egységes távközlési szabályainak a kialakításával. Most ugyanis iránymutatások vannak és jobb és rosszabb megoldások, többek között ezért tartott tíz évig, hogy valakinek szemet szúrjon a roamingnak nevezett sarc, ami ellen nemzeti szinten jellegéből adódóan aligha lehetett volna felvenni harcot. Nyilvánvaló, hogy egységes (egyetlen) uniós távközlési törvénnyel megnyílnának a nemzeti piacok, és ami nemzeti szinten elképzelhetetlen volna, nagyobb szinten megvalósulna. Többek között az inkumbensek elleni harc, amihez nálunk hiányzik a szükséges tőke.
De hiába. Bár Reding erős politikus, akinek van képzelőereje és viszonylagos függetlensége, ehhez már nem lesz elég erős. Nehogy valaki azt gondolja, hogy „nemzeti” érdekek akadályoznák az egységesítést, mert ilyen egyszerűen nincs, vagy ha mégis volna, nem ebben az esetben. Ehelyett piaci szereplők lobbija által mozgatott közigazgatás van, és erőtlen, fantáziátlan politikai akarat felettük (alattuk, mellettük). Ha az internetszolgáltatások piaca 300 szereplő helyett 3000 szereplőssé válna, a szabályozás egységessé és kiszámíthatóvá egész Európában, a döntéshozás pedig elköltözne Brüsszelbe, minden eddigi lobbi, ajándék, kedvezmény és névnapi jókívánság kidobott pénzzé válna, az meg senkinek se volna jó (leszámítva a képviselteket, a „népet”). Ezért is lehetséges, hogy a „függetlenség”-ére mindig érzékeny Nemzeti Hírközlési Hatóság hirtelen érdekközösséget talált az állammal, amitől igyekezett mindig kellő távolságot tartani, sőt, még az általa szabályozott piaccal is (aminek pedig púp a hátán).
Minden politikai vitában eszünkbe kell jusson, hogy a politika egyetlen szereplője se képviselheti a saját érdekét, se a szavazó, se a megválasztott. Egyetlen érdek sincs ugyanis, ami ne ütközne másikkal, az egyenlőség és az igazságosság elve pedig megkívánja, hogy mindenki hozzon áldozatot. A szavazó is, bár manapság ezt el szoktuk felejteni. Ha végrehajtó hatalom (beleértve a nemzeti hatóságot) nem képes lemondani a hatalmáról a jó ügy érdekében (ebben nincs vita egyébként), nem lehet másra gondolni, csak arra, hogy a saját érdekét védi. A fizetését.
Csak drukkolni tudok Viviane Redingnek, mert úgy tűnik, a sok rossz közül a jobbat képviseli, még akkor is, ha mögötte is áll egy erősebb hatalmat akaró végrehajtó, az Unió.
